Az elmúlt tizenegynéhány évben egyetlen dolog jelentette az állandóságot az életemben (nem, nem az alkohol, olyan régen még nem iszom), ez pedig a kedvenc sajtóorgánumom a Sztár Sport, leánykori nevén Bravo Sport volt.

Ez az állandóság azonban tragikus hirtelenséggel megszakadt, és mivel requiemet írni nem tudok, gyászmisét nem celebrálhatok, a gyertyák pedig csonkig égtek, ily' módon emlékezem meg a kedvenc újságomról, mintegy a tavasziasan könnyed télvégi szellővel tovaengedve fiatalkorom lassan hervadó virágának egy szivárványszínben pompázó szirmát. 

Ugyanis a kapitalizmus csúf, ártatlanok rászáradt vérével festett karmai kitépték a szabad sajtó fészkéből azon kevés magyar sportújság egyikét, amely még az olvasható kategóriába tartozott.

A "hivatalos" indoklás szerint a halál oka, az internet folyományaként előállt drasztikus olvasóvesztés volt. (Azért az valahol egy pindurnyit groteszk, hogy mindezt a fészbukon sikerült bejelenteni.)

A történet olyannyira magyar, hogy akár egy walkolós klippben, a Dankópista tercelése mellett is elmesélhették volna. Az újság egyik héten még megjelent, mintha mise' történt volna, a kövi szerdán (vagy csütörtökön esetleg pénteken, netán szombaton; rég volt már a megjelenésnapi sorban állás) még mindig csak a múlt heti Kaká vigyorgott vissza 80 wattos mosolyával a polcokról. Az újságárus néni persze nem tudott semmit. (Ó, hol vagy már régi, jól értesült tündérkeresztanyám, aki az ált.iskolás időkben ilyen esetben rögtön eligazítottad volna információért epekedő szívemet.) És ekkor jött segítségül a sportújsággyilkos internet*, amely hosszú unszolás árán közölte a tragikus hírt. Se puszi, se pá.

Ezzel egy betölthetetlen  űr keletkezett addig is sivár életemben, mivel a magyar nyomtatott sportsajtópiac egyéb tagjainak színvonala valahol a béka segge és Kína között, körülbelül ott az olajjá bomló ősmaradványok tájékán található. 

Már csak örök emlék marad Buzgó Józsi konstans "majdadömézése", vagy a Bánki Dodó folytonos hite és reménykedése a magyar fociban, Dénes Tamás lexikon mennyiségű tudása, és a rángassuk elő a brazil csimpiket a kalap aljából mert azokat imádjuk (én is) írásai, és nem utolsó sorban Ch. Gál Andris úti élménybeszámolói, amelyből azért az eredmény mellett valahogy az is mindig kiderült, hogy a világ adott részén melyik a legjobb sör, milyen szépek a nők és mekkora isten a Rátgéber.

Ez - halvány reménnyel (és azzal az érzéssel, hogy ennyi idősen most már amúgy is illene leszokni az ilyesfajta megszokásokról) kimondva- egyelőre véget ért.

Mindenesetre köszi szépen, azért szép volt fiúk!

"Én még tartozom egy dallal, mellyel rád emlékezem. Ez is olyan, mint a többi, nem változtat semmin sem."

És, hogy fokozzam a helyzet tragikumát, álljon most itt egy szomorú dal mementóként, amely bár tudom, hogy képezte eme hasábokon posztom tárgyát, de ez a leginkább búúúspanda szám amit ismerek. (Lehet, hogy még sírok is.)

* A szerző állítása csupán prejudikáció, jogerős bírósági ítélet nem támasztja alá- wttj