Sokak szerint ősszel, mások szerint télen gyönyörű az erdő. Én nekem most tetszik a legjobban.

Direkt mindkét nap hosszúkört mentem, csak azért, hogy a Tenke-hegyet be tudjam tenni a programba. A kutya nem jár arra. Meg amúgy is, Giro van. Kell a hegy. Cima Coppi.

Virágzik minden. Akác, hárs és a bodza (tudjátok, ebből lesz a hetes BMW). Illatorgia. Mész végig és folyamatosan ezek az illatok keveregnek. Persze, aki pollenallergiás, lehet, hogy a puszta látványtól rosszul lesz, de ez valami hihetetlen. Tényleg. Él a természet, minden csupa zöld és burjánzik. Nyoma sincs az elmúlásnak, minden duzzad az élettől. A fácánok az árok melletti sásban fészkelnek, simán lát ahogy elgurulok mellette, én is látom őt. Persze nem zavarom, de azért végig követ a fejével. Tartja a távolságot. Viszont ami durvább. Már lejtmenetben vagyok, a bicikliút mellett az erdőben valami mozog. Odakapom a fejem, kicsit fékezek, hogy megnézzem, mi az. Mintha három kis kutyakölyök játszana egymással, úgy hempereg az avaron három kisróka (vagy lehet, hogy aranysakál volt, ilyen picin mindegyik egyforma szürke, nemtom megkülönböztetni őket). A félelem legkisebb szikráját sem mutatják. Lefékezek, nézzem őket kis ideig, majd ők is észrevesznek. Semmi fejvesztett menekülés, rohangálás, ami ilyenkor a vadaktól megszokott reakció. Haláli nyugalomba akceptálják, hogy ott vagyok, néztem őket. Egy kis idő után meguntak, és folytatódott a bukfenc és a fogócska. Állat.

Ma éjjel megint nem alszom a stressztől, bekészítettem már a kötelezőket, olvasok valami szépet, reggel ülünk egyet, majd haza, kicsi közig még, kedden meg durr bele.

Kid Cudi & Dan Black- Symphonies