Kis Senkimnek küldöm.

Délnek röpülve vándorló madárnak

Tenger-sziklája, lihegõ röpke vas-ágy.

Meggyezõ gyermekek eggyének õrzött,

Szép, maradt meggye, veszekséges irigyes.

Pehely, amelyet oly örömmel hordoz

Muló fészkébe kicsi királyka-madár,

Mosoly, amelyet már csak lemosolygunk

Szánón, szivesen a mások ajkairól.

Doktorunknak be nem vallott betegség,

Szép szemeinket véresítõ vizió,

Rejtett kitalálásuk a zseniknek,

Kórházi ággyal fizetendõ gondolat.

Gyermekem, aki nem tõlem vagy nemzett,

S gyermekem mégis és én a tied talán.

Óh asszony, õrség, tûz-jeles vén halmon,

Ki az ellennek áruló szót gyujtogatsz.

Haszontalan s bolondságnak utolsó,

De legfõbb várta mégis az én szivemen.