Harminc év képei köröskörül:

egy rejtek; vízparton zarándokok;

ablakszárny, tárgyalás, rácson kivül

őrség; Griffith szeme eksztázisban lobog;

O'Higgins arcán egy kérdés feszül,

szelíd lelkéről elárulja, hogy

bűnbánó s megtört nem lehet soha;

áldáshoz térdelt forradalmár katona.

Egy érsek vagy apátúr ünnepélyesen

megáldja zászlónkat. „Ez – mondanám –

nem ifjuságom holt Írországa, hanem

a költők elképzelte szörnyű és vidám."

Egy hölgy-arckép előtt megállok hirtelen.

Velencés módon szép s finom. Talán

húsz percig is, vagy ötven év előtt,

egy műteremben már bámultam őt.

Érzelmek szívenszúrt áldozata,

behúnyom gyógyulásért a szemem;

bármerre néztem, mind azokat a

maradandó s futó bálványaim lelem.

Augusta Gregory: nénje fia.

S ezek „egyetlen nemzője" Hugh Lane;

Hazel Lavery élve-halva: oly eset,

mondhatta volna egy balladaénekes;

Mancini-portré A. Gregorytól,

„Rembrandt óta nagyobb nem volt" John Synge szerint;

életerős, nagy-portré, ámde hol

az ecset, mely mutatna valamit

gőg és alázat ily csodáiból?

S nagyjainkból – ez fájón arra int –

bár az idő bevált kliséket felmutat:

soha újra saját kiválóságukat.

Térdem középkori, valóban jól magát

csak rogyva érzi; de nőm oldalán

tisztes hajlékban mindent megtalált.

S véltem gyermektelen: „Gyermekeim talán

gyökérre lelnek ott." Korai volt e vágy.

S most jő a vég, de könnyem egy se hullt;

nem piszkít róka borz-sepert odút

(Spenserből való és köznyelvi kép}.

John Synge, én s Augusta Gregory, vallva, hogy

minden tettünk, szavunk s dalunk valamiképp

egy kell legyen a földdel, mert csak így

Anteuszul lehet életerős és ép:

korunkban mi hárman valánk azok,

kik mindent újra e mértékre vettek,

mely álma volt koldusnak és nemesnek.

S itt van John Synge, ez a tősgyökeres;

,,emberi szót felejtett" komor arc.

Ki megítélnél engem, ne keress

könyvekben itt-ott: e szent helyre tarts,

s szemed barátaim képére vesd;

vonásaikon Írország története, a harc,

s lásd, hol az emberi érdem kezdete s vége,

s mondd: ily barátaim az érdemem, egyéb se.