Egyike a legérzékenyebb helyeknek és nagyon igaz. Soha a társadalom hasznos tagja nem voltam, munkámat, amit reám bíztak, nem végeztem el, fizetésemet nem szolgáltam meg, és volt idõ, amikor ebbõl még erényt is akartam csinálni. Nem lehet, mint a regényekben, a társadalom romlottságára hivatkozni. És könnyû lenne azt állítani, hogy apró bûnöcske ez azon a kolosszális szemétdombon, ami ma itt a világ. Ilyesmi tilos. A hétköznap egyszerû munkája mindenkire kötelezõ, és senki sem igazolhatja magát a tehetség privilégiumával. Tény, hogy dolgozni kizárólag csakis kenyérkeresõ munkám rovására tudtam, elsikkasztott idõbõl, és kénytelen voltam ebbõl az erkölcsi deficitbõl élni. Nem mentem magam azzal, hogy a munka, amit végeztem, nem volt elismert hivatás, és itt, különösen ma általában mindenki jól megfizetett szolga akart lenni, sõt, ami még ennél is több, illegitim volt és magyarázatra szorult. Nem panasz, helyszínrajz. Az sem mentség, hogy a többi még kevesebbet dolgozott, csak a napot obligát módon lopta, pletykával, újságolvasással, tízóraival, vagyis hivatalnoksággal. Olvastam és könyveket kivonatoltam és jegyeztem a magam számára, mialatt rajtam kívül mindegyik konvencionális módszerekkel szabotált. Nem mentség, még csak nem is enyhítõ körülmény, hogy minden idõben mindennemû egzakt munkára alkalmatlan voltam. Ennek erõs aszociális jellegével tisztában vagyok, mert ez annyit jelent, hogy nem tudom komolyan venni. Nem szeretném, ha ezt konfessziónak tartanák. Tudtam felõle, és mindig is tudtam felõle, és mindig újra és újra megkíséreltem, hogy azt, amit a mûvész és a filozófus életrajzok nagyvonalúságnak neveznek, legyõzzem, mert azt nem tekintettem a zsenialitás ismertetõjelének, és nem óhajtottam magamnak ezen az alapon belsõ elégtételt szerezni. A való helyzet, hogy a legtöbbször észre sem vettem, mit mulasztok és milyen kötelességeket hanyagolok el. Ha észrevettem, elhatároztam, hogy holnaptól kezdve. Gyûlöltem magam azért, hogy csak azt tudtam megtenni, ami számomra életélvezetet jelentett. A munka, amit el kellett végeznem, elég alacsonyrendû volt, de ez ebben az esetben mindegy. Többször azzal ámítottam magam, hogy olyan szociálisan felhasználhatatlan vagyok, mint Csuang-ce görcsös fája. De tudtam, hogy nem felhasználhatatlanul haszontalan vagyok, hanem semmirekellõ. Amikor arra kényszerítettem magam, hogy szociális kötelességeimet begyakoroljam, úgy éreztem, hogy elvesztem magam. Nem baj, elvesztem magam, de megcsinálom. Mégsem tudtam megcsinálni. Valahányszor pénztárt kezeltem, sohasem volt jó egyenlegem. Hol több pénzem volt, hol kevesebb. És ha jobban odafigyeltem, a hibák csak növekedtek. Nem tudtam komolyan venni? Megbízhatatlan vagyok? Felületes és hanyag. Rossz állampolgár. Ezekre a hiányokra nem nehéz kifelé túlköveteléseket építeni. Egyetlen kivételes két évtõl eltekintve, soha teljesen munkámnak nem éltem, és nem élhettem, csak maradékból, néha félórából, néha tíz percbõl, néha egy délutánból, amit elloptam. Ezért egzisztenciám alapjaiban az állandó tisztázatlanság és tisztátalanság. A dolgokkal nem is tudtam szembenézni, el voltam foglalva rossz lelkiismeretemmel, és nem voltam képes másra, mint hogy tehetségemen élõsködjem. Ez a szubegzisztencia legelsõ ismertetõjele, az önmagán (konstellációján) való parazitizmus.